( Jeremy szemszöge):
Nem tudtam reagálni, minden olyan gyorsan történt. Valaki megtámadott, éreztem, hogy a vér kezd kifolyni a nyakamból. Próbáltam lelökni magamról a támadóm, de nem sikerült. Nem tudtam ki lehetett a támadóm, de az egyik pillanatban még rajtam volt, a másik pillanatban már sehol sem volt. Csak Anna térdelt mellettem egy ideig, majd hirtelen fel ált és elfordult. A sebem még mindig vérzett ezért letéptem egy darabot a pólóm-ból és a sebhez tartottam, hogy elálljon a vérzés. Majd gyorsan felálltam és Anna elé léptem, de ekkor olyan láttam, amit még nem láttam sohasem. Az arca teljesen más volt félelmetes, de én mégsem féltem tőle. Hosszú percekig csak a szemeibe néztem, majd megszólaltam.
- Anna mi vagy te?- kérdeztem meg hirtelen bár a választ sejtettem. Vámpír. De ez valahogy csak még jobban vonzott benne. Végig szemeibe néztem, nem akartam megszakítani a szemkontaktust.
- Én… én Vámpír vagyok Jeremy – mondta nekem és nem szakította meg a szemkontaktust.
Anna csodálatos lány, és nem számított nekem hogy vámpír, csak az számított, hogy itt van velem ebben a pillanatban.
- Most már hiszel a létezésünkben?- kérdezte meg komolyan a szemeimbe nézve.
- Igen, hiszek a létezésetekben. Most már igen - válaszoltam neki komolyan.
Nem féltem Anna tol, ez az egész csak még jobban vonzott benne és még mindig kedvelem.
- Nem zavar, hogy vámpír vagy-mondtam neki hirtelen, és megsimogattam az arcát, de a szemkontaktus megmaradt.
- Tényleg? Nem félsz tőlem?- kérdezte meg halkan, mire csak a válaszom
- Nem tényleg nem félek. És ha bántani akartál volna már megtetted volna. De mégsem tetted és kedves voltál velem - gondolkodtam hangosan.
- Szóval nem. Nem félek-jelentettem ki mosolyogva a szemébe nézve.
- örülök, hogy nem félsz tőlem. És nem akarlak bántani téged - mondta, és a szemében láttam, hogy őszintén mondta nekem.
Megbíztam benne, nagyon is megbíztam benne, olyan volt mintha már évek óta ismerném őt. Nem bírtunk elszakadni egymás szemeitől. Est a pillanatot nem szívesen zavartam volna meg, de meg kellett tennem, mert haza kell mennem. Jenna aggódni fog, bár lehet még nincs otthon, de ezt nem tudhatom.
- Lassan mennem kéne haza, de ha akarsz, gyere velem - mosolyogtam a szemeibe.
Reméltem velem tart, mert valamiért nem akartam elszakadni tőle.
- Hát rendben. De csak ha nem zavarok-mondta nekem mire egy mosoly jelent meg az arcomon.
- Hidd, el nem zavarsz majd - néztem bele csodaszép barna szemeibe. - Akkor indulhatunk? - erre csak bólintott, majd elindultunk a Gilbert ház felé.
( Anna szemszöge):
Nem tudtam, hogy felfedhetem e előtte a kilétem, de végül is mit árthatna nekem egy ember. Valamiért megbíztam benne. Ez nálam furcsa volt, hiszen anyámon kívül nem igen bíztam másban az évek alatt. De most mégis itt ez a fiú, és teljesen megbízom benne, hogy eláruljam neki a kilétem. Elárultam neki hogy vámpír vagyok, de a reakciója nem olyan volt, mint vártam. Azt hittem elfut, vagy itt hagy vagy esetleg mindenkinek elmondja mi is vagyok, de nem tette. Itt maradt velem, és megsimogatta a még átváltozott arcom. Próbáltam magam lenyugtatni, és egy idő után sikeredett is, de még éreztem a vér szagát, és ezért próbáltam másra koncentrálni nem a vérre. Ez a fiú teljesen már volt, mint a többi, valamit megmozgatott bennem, ami már így marad örökké.
Egymás szemeibe mélyedtünk, nem tudtam levenni a szemem róla. Ez a varázslatos pillanat egy percre megszakadt, mert haza kellett mennie, és azt akarta, hogy menyek vele. Nem bírtam nemet mondani, nem akartam elszakadni tőle. Csak bólintottam,majd elindultunk a Gilbert ház felé.
Egész út alatt az arcát, szemeit figyeltem, nem tudtam mást csinálni csak őt nézni.
